Próbálom nem bő lére ereszteni, nem tudom sikerül-e, mert akár hogy is nézzük már lassan több mint 2 éve "kint" élünk.
2008.08.26. Szép augusztusi nap Szombathelyen. Én a saját irodámban, párom egy multinacionális cég irodájában építjük a kapitalizmust :D
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elegem lett az egészből és gondoltam egyet elküldtem az önéletrajzunkat egy kanizsai fejvadász cégnek akik külföldre közvetítenek ki. Pár nappal később csörög a telefonom. Idegen szám. Az ügynökségről telefonálnak, hogy legyek telefonközelben, mert délután telefonos interjú lesz. Gondoltam semmi gáz, megoldjuk. Ebéd után csörög a telefon. Külföldi szám. Remegés, vérnyomás a plafonban. Felvegyem, ne vegyem? Ha nem veszem fel egy életre szidni fogom magamat miatta. Felvettem. Angol nyelven a pali elkezdett halandzsázni. Aztán a végén megkérdezte értettem-e amit mondott. Kértem egy replay-t. Ekkor már nem volt gond. A lényeg az volt, hogy most van kedd, szombaton munkába kellene álnni. Menne-e a dolog? Páromat meg sem kérdezve igent mondtam. Telefon lerak. Vagy másfél órán keresztül csak ültem és néztem magam elé. Te jó ég! Mit tettem. Hát nóóóóóóóóóórmális vagyok? Van cirka 3 napunk elintézni mindent és teljesen a zéróról kezdeni egy teljesen ismeretlen közegben, ismeretlen országban!!!!!!!!!!!!
Bátorkodtam felhivni Vikit, hogy mire készüljön fel a következő napokban. Felejtse el a munkahelyét, mert következő héten már nem látja a megszokott kollégák arcát. Természetesen gyakoroltam előtte, mint ahogy a filmekben szokás. Eljátszottam vagy 10 féle variációt. Persze élesben még véletlenül sem volt benne az "elkövetett" dolog az említett 10-ben.
Viki igen mondott. Repülőjegy intézve a munkahelyi felmondásokkal együtt.
Augusztus 3-án reggel fájdalmas búcsú könnyek közepette. Mégis csak 2200 km-re megyünk otthontól. Ilyenkor megengedett pár könnycsepp. Apu kivitt minket a vonatra. Életemben először akkor éreztem magamhoz a legközelebb amikor átölelt és annyit mondott könnyes szemmel hogy "Ide bármikor visszajöhettek. Ezt soha ne feledd fiam!"
Pest. Reptér. Leszállás. Liverpool. Átbuszozás Manchesterbe. Szerencsére lekéstük a vonatunkat, úgyhogy egy felejthetetlen hajléktalan éjszakát töltöttünk a pályaudvaron érdekesebbnél érdekesebb fazonok társaságában. Hippikkel, éppen tűvel szúró drogossal, részegekkel, elmegyógyintézetből szabadulttal. Fel alá rohangáló rendőrökkel, tűzoltókkal.
Reggel vonatra szálltunk majd buszra meg megint buszra és végül megérkeztünk Aviemore-ba. Ez még nem a végleges helyszín volt. Ez a hely a szomszéd falucska attól a helytől ahova eredetileg is mentünk. Csak a vonat itt már visszafelé megy :D Szóval telefon a szállodába és Soan a nagyfőnök és főszakács - akivel a telefonos interjún már beszéltem - mondta hogy fogjunk egy taxit és menjünk Grantown on Spey-be. Ő állja a cehhet. Nna nagynehezen megérkeztünk ebbe a kis eldugott falucskába. Amilyen eldugott olyan gyönyörű. Munkahelyünk - a Grant Arms Hotel - pedig a környék egyik legnívósabb szállodája. 3 nagyon szép élményekben gazdag, új barátságokra szert tevő időszak volt ez az életünkben. Sanka - a nagykanizsai gengszter -, Olgi a barátnője, Zsolti, Kati, Tibi, Noémi, Zoli, Reni, Csabi, Miki, Krisztián és mi ketten alottuk a személyzetet ebben a 75 szobás hotelben. Kis túlzással lehet mondani hogy egy kis Magyarország voltunk Skóciának ebben az eldugott szegletében.
De sajnos, mint minden más az életben ennek az idilli állapotnak is vége szakadt novemberben, mivel közölték velünk hogy a szálloda bezár télre. Ppppppppffffffffffff.
A csapatból 5en nekivágtunk a nagy fővárosnak, Edinburgh-nak. Nagynehezen szállást találva - amit fél évre kellett bérelni a szerződés szerint - elkezdtünk hosszú távra berendezkedni. Hatalmas reményekkel felturbózva elkezdtünk munkát keresni. Főváros ide vagy oda, nehezebb volt mint gondoltuk. Tibi séfként hamar elhelyezkedett, majd Viki is sikeres felvételt nyert a Hiltonba. Nagyon büszke voltam rá emiatt. Aztán én is sikerrel jártam egy interjún egy másik nívósnak mondott szállodában. Reni és Noémi sajnos nem jártak sikerrel,így utolsó mentsvárként bejelentkeztek egy ügynökséghez, ahonnét a Renit azonnal hívták is melóba, igaz közel 100 mérfölddel északabbra, Spittal of Glenshee-be. Ha jól emlékszem, akkor közel egy hét után telefonált a Reni, hogy ha gondoljuk, akkor mi is utánna mehetnénk, mert mindannyiunknak lenne pozíció és a környezet is magával ragadó. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ettől az ötlettől sem Viki sem pedig Tibi nem voltak elragadtatva több okból is kifolyólag. Sikerült munkát találnunk - Noémi kivételével, de később talán neki is akadt volna valami - és lakást is béreltünk fél évre. Én és Noémi Spittal mellett szavaztunk. 2:2. Én személy szerint azért, mert nekem Edinburgh túlságosan nagy volt. Igaz volt meló, lett volna pénz is, de olyan érzésem volt, hogy ez a város meg fog folytani. A belváros egy az egyben fel volt - lehet még most is fel van - túrva, gondolok itt a Princess street-re. Rengeteg ember rengeteg nációból. Szabályosan rosszul éreztem magam, mikor ki kellett mennem az utcára. Szóval Spittal of Glenshee.
Megint költözködés. Megint fel északra a hegyekbe. Amikor autóval már elhagytuk Perth-öt éreztem, hogy szinte haza jöttem. Soha nem felejtem el a Viki arcát amikor beértünk a hatalmas hegyek közé. Addig szinte egy szót sem szólt. Látszott rajta hogy fáj neki, hogy a Hiltont fel kellett adnia. De amikor megérkeztünk láttam a hatalmas mosolyt az arcán és amikor egymásra néztünk szavak nélkül is kiolvastuk egymás szeméből, hogy igen ez jó választás volt. Spittal of Glenshee egy olyan kis falucskának sem nevezhető "település" ami áll 3 házikóból és a hotelből. De van polgármestere. Minden évben egymásnak adják a polgármesteri teendőket a helyi családfők. Megérkezésünket követően egyszerre megkaptuk a szállásunkat. Egy kis családias lakókocsit a szálloda mellett, amiben volt 2 hálószoba, konyha, fürdő és a lakókocsi mögött a Glenshee nevű patakocska csörgedezett. Amerre elláttunk csak a zöld hegyeket, felföldi hosszúszőrű szarvasmarhákat, juhokat és grouse-kat (skótosan grűz) - fácánokat - lehetett látni. Néha még egy-egy csordányi szarvast is megpillantottunk. Nagyon fontos megemlíteni, hogy itt tényleg a világ végén éreztük magunkat. 40 mérföldre volt mindkét irányban az első lakott település. Délre Blairgowrie északra pedig Braemar.
És itt jön a képbe újra drága jó barátunk Thomas, akiről már korábban írtam. Ő volt itt a főszakács és a szomszéd lakókocsiban lakott. Műszakok után - ami éjfél, egy órát jelentett - mindig egy kisebb megbeszélésre gyűltünk össze nála. Sörözés, póker, angol és magyar kurzus. :D A lényeg, hogy másnap a melóba mindig fáradtan mentünk. Thomas magyar akcentusa nagyon tetszik. Az első hetet követően már reggelente a lányokat így üdvözölte:
"Jó legelt! Hogyi vagyi sépségem":D Ettől mindig elfeküdtem, de még most is. Magyarul kéri a "kizskézst" meg a "nazskézst", "kizstörölközsőt" meg a "nazstörölközsőt".
Még volt ott két nagyon jó barát, akiket megismertünk: Eray és Jayjay a bulgár-török házaspár.
Képeket szerintem nem is rakok fel, hanem megadom a linkeket, amin keresztül elérhetőek:
http://glenshee.vikiesnorbi.fotoalbum.hu/ http://szemelyzet.vikiesnorbi.fotoalbum.hu/
http://glenshee3.vikiesnorbi.fotoalbum.hu/
http://glenshee2.vikiesnorbi.fotoalbum.hu/
Na jó. Pár képet ide oldalra felrakok, amik a kedvenceim. Kellemes időtöltést a képek nézegetéséhez.
Howwood, Johnstone, Scotland
PA9 1BQ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése